Bátor szipogva rohant fel a padlásra. A nagy rohanásban a lépcső szélére elhelyezett kis kaktuszokat is leverte. Nem akarta, valóban nem, hisz az ártatlan növények nem tehettek semmiről, de muszáj volt elszakadnia.

– Ez az, persze, rohanjál föl! Menekülj, ahogy mindig is! – A tizenegyéves fiú még csukott ajtónál is hallotta mostohaanyja szitkozódását. Pedig nem csinált semmit rosszat, csak véletlenül leverte a polcról a porcelán tehenet a seprű nyelével. Takarított, felseperte az egész házat a héten már hatodjára, amit mostohaapjának kellett volna megcsinálnia a kiírás szerint. Dicséret helyett azonban szidást és pofont kapott, nem mintha ez kivételnek számított volna. Bármit csinált, jót vagy rosszat, ez volt a jutalma.

Bátor magára zárta a padlásajtót és ki is támasztotta a kilincset egy rozoga székkel, hogy még véletlenül se tudjanak bejönni. Leült egy régi, kopott asztalhoz és elővett zsebéből egy fényképet. Egy férfi állt nagy mosollyal egy óriási csuka mellett, kezében egy kétéves kisfiúval. Mélyet sóhajtott. Mikor a szülei meghaltak egyéves korában egy balesetben, a nagyapja volt az, aki magához vette az árvát. Ő tanította meg Bátort horgászni, cipőfűzőt kötni, kavicsot kacsázva elhajítani a tó felszínén, úgy megsózni a lekváros kenyeret, hogy kihozza a rejtett ízeket.

Elővett zsebéből egy aranybevonatú, kerek tárgyat. Egy zsebóra volt az. Az apró megmunkálási pontatlanságok megcsillantak a Hold fényében, mely az ablakon át sütött be a szobába. Nagyapja hagyta rá, mint legbecsesebb kincsét, mikor ő is itt hagyni kényszerült szegény fiút. Ezután került nevelőszülőkhöz, ezután kívánta azt, hogy bárcsak máshol lehetne. Szeméből egy apró csepp hullott a zsebóra domború fedőjére. A fedőről aranyszínű füst szállt fel, melynek elillantával az órán eddig nem tapasztalt karcok jelentek meg.