Andy Weir: A Hail Mary küldetés

Hol is kezdjem. Ha ez egy kezdő író írása lenne, akkor azt mondanám, hogy nem rossz próbálkozás, de mivel Andy Weirről beszélünk, aki egy tapasztalt, többszörösen publikált író, nem akarok kíméletes lenni.

Az ötlet alapvetően érdekes: egy ismeretlen valami elszívja a Nap fényének, energiájának egy kis részét, ám ez is katasztrofális következményekkel járhat. Megvan szóval a konfliktus, igazából már az elején. Ám mégsem lett kerek az egész.

Mivel mérnök vagyok, kezdeném a technikai részletekkel, mivel az egyik írói ígéret az egy hard sci-fi lenne, ami számomra az erős tudományos alapot jelenti. Viszont emellé hozzá kell kötnöm a világépítést, a narrációt is, aminek az egyik alapja, hogy a történet térben és időben megalapozott legyen.

Szóval kezdjük a mesterséges gravitáció kérdésével. Az egy működő modell lehet, hogy mesterséges gravitációt a centripetális erő segítségével hozzák létre, az a centripetális erőt érzékelnénk gravitációként. Azaz egy forgó űrállomás, űrhajó az reális, a gond csak az, hogy ilyen emberméretű forgó állomás nem létezik jelenleg. Léteznek kisebb centrifugák, amikben vizsgálni tudják, miként hat a mesterséges gravitáció az élő sejtekre, de ennyi. Egy emberméretű forgó űrállomás megalkotása több évtizedbe telne. És itt jön a tér és idő kérdése. Tudjuk, hogy térben hol vagyunk (Föld, galaxis) de hogy mikor vagyunk ott, az kérdéses. Mert a forgó űrállomás az feltételezné, hogy olyan 2060-70-ben vagyunk, viszont erre nincs utalás, inkább arra van utalás, hogy a jelenben vagyunk, kb. a 2020-as években.

A másik, az asztrofág, mint hajtóanyag kérdése. Ez már bonyolultabb. Az talán valamennyire elfogadható lenne, hogy egy idegen mikroorganizmust használnak hajtóanyagként, viszont itt jön a képbe megint az idő. A könyvben kb. 3-5 év telik el, mire kifejlesztik, ráadásul úgy, hogy gyakorlatilag minden azonnal működik. Nos, ezzel több gond is van. Még ha minden bürokratikus akadályt kiveszünk, egy ilyen mértékű fejlesztés több évtizedbe kerülne, hiszen:

• meg kell ismerni az asztrofág tulajdonságait (hogyan generál tolóerőt, milyen körülmények között, mennyit, meddig)

• a tenyésztését megoldani

• integrálni egy űrsiklóba

• és integrálni a forgó űrsiklót

• hogyan viselkedik az asztrofág a földi anyagokkal

• hőelvezetés, anyagfáradás

• prototípusok, kísérletek, vizsgálatok

Ahhoz, hogy akár 5 év alatt ez teljesüljön, sokkal magasabb technikai szinten kellene lenniük a regényben (szuper, AI alapú szimulációs gépek, amik tizedmásodpercek alatt képesek több millió iterációt kiszámolni, de ez csak egy példa), és nem ártana egy előzetes tudás is az asztrofágról. Illetve kísérletek, vizsgálatok alig vannak a könyvben, kudarcos kísérletről ne is beszéljünk, mert nincsen. Ami egy dolog miatt problémás: nincs feszültség, izgalom.

Harmadik, hogy tizenhárom év alatt jutnak el a Tau Cetire. Akkor számoljunk. A Föld és a Tau Ceti közti távolság 12 fényév, azaz 1,13*1014 km, és ezt 13 év alatt kell megtenniük. Egy gyors számolás és az jön ki, hogy nagyjából 273 000 km/s-mal kell menniük. Nincsen olyan anyag, ami kibírná ezt a sebességet. Lehet, hogy nincsen légellenállás az űrben, de ott vannak más részecskék, por szemcsék, meteorit darabkák, ilyenek. Nos, egy 1 mm átmérőjű porszemcse kb. 50 tonna TNT erejével érne fel, és ez pontszerű lenne, azaz átégetné az űrhajót. És ez csak egy részecske, a több milliárd közül.

Ez annyira unrealisztikus, hogy ez számomra átmegy fantázia kategóriába, mintha varázsolnának, de ez se lenne baj, de nincs megalapozva. Pedig ezek kardinális problémák, főleg a harmadik.

A cselekmény. Habár ott van a konfliktus, mégis úgy éreztem, hogy sodródom. Nem tudtam, hogy egyáltalán haladunk a megoldás felé, pedig Grace oldotta meg a problémákat, mégsem éreztem a haladást. A baj talán az lehet, hogy nem igazán volt tervük a probléma leküzdésére. Annyi volt, hogy elküldenek egy űrhajót a Tau Cetihez, mert ott nem jelentkezik energiacsökkenés. Ez jó kezdet, de hogyan tovább? Mit vizsgáljanak? Merre induljanak el? Légkört vizsgáljanak? Vagy menjenek beljebb? Kémiai, biológiai, fizikai megoldást keressenek? Nem lett volna jó valamilyen mélyebb, előzetes vizsgálat? Egyáltalán számoltak a kutatási idővel? Nem lett volna más megoldás? Mi lett volna, ha Rocky, az idegen pók-szerű lény nem jött volna, nem találkoztak volna Grace-szel? Egy helyben maradunk? Profiként írja le Strattot meg a küldetést, holott rengeteg vakfolt van a „tervben”. Nem hiteles.

És itt jön még egy pont. Miközben olvastam, az Armageddon című film jutott eszembe, mert kezdett hasonlóan giccses stílusba átmenni, de legalább ott voltak előzetes tervek, ötletek, és a végső ötlet sem volt teljesen elrugaszkodott, legalábbis elméletben úgy ahogy működött. De a Hail Mary-ben nem volt ilyen. Kigondolták azt, hogy elküldenek egy teljesen idegen csillagrendszerbe egy űrsiklót kutatni „valamit”, hátha ott van a megoldás. És feláldoznak 3 embert a bizonytalan miatt. Egy küldetés, ami legalább 26 évbe telik. Komoly? Más megoldás tényleg nem lett volna? Valami kémiai vegyszer vagy max atombomba az űrben. Ez már sci-fiben is a túlzás kategóriába esik, legalábbis a hard sci-fi ígéretéhez képest.

A karakter és a narráció. E/1, jelen időben íródott, mégis úgy éreztem, mintha egy kommentátor ült volna Grace vállán és csak mondja. Idegennek hatott, mintha egy üvegcsén keresztül néztem volna az egészet. Ez főleg az elején feltűnő, amikor ébred fel a kómából. Úgy éreztem, mintha egy űrstoppos megállt volna az űrsikló előtt, benézett volna az balakon és elkezdi mondani, mit lát.

Kibeszélés. Az író sokszor kibeszél, az olvasó felé. De nem csak véletlen elszólás keretében. Nem. Olyan érzésem volt, mintha lett volna egy kamera, és Grace felé fordul és elkezd magyarázni a nézőnek olyan dolgokról, amit már amúgyis tud. Csakhogy megértsük. Nincs ott senki, csak ő és Rocky. Nincs ott néző, legalábbis azt kellene éreznünk, hogy nincs ott néző.

A karakter beleesik a hiperkompetencia hibájába. Elvileg mikrobiológus, de ért a fizikához, a kémiához, a marógéphez, és az űrsiklóhoz (holott nem kapott kiképzést, nemhogy a tervezésében, a gyártásában sem vett részt). Mindent megold gond nélkül, és emiatt nincsen feszültség. Nincsen izgalom, hogy vajon sikerül-e, mert úgyis sikerül, mert ő egy természettudomány tanár, akik ezek szerint mindent meg tudnak oldani. Nem is kell mérnöki, kémikus, fizikus képzés, elég egy BSc természettudomány. A másik, hogy nincsenek érzelmek. Semmi. Pedig egyedül van űrben, halott emberek veszik körül, óriási a tétje a küldetésnek, de semmi. Említés szintjén vannak testérzetek, kb. 10 db 500 oldalon keresztül. Pedig nem tiltottak az érzelmek a sci-fiben, sőt. Igenis erősítenék a mondanivalót, közelebb éreznénk a karaktert, a téteket. Ehelyett viccel.

Igen, viccel. Egysorosakat puffogtat. Ez azért zavaró, mert elveszi az élét a helyzetnek, az egész tétet bagatelizálja. Ha ő nem veszi komolyan, akkor mi miért tegyük? A humor erős eszköz, jó helyen alkalmazva, pl. feszültség csökkentésre teljesen jó. De itt nincsen feszültség, nincs atmoszféra teremtés, nincs mit csökkenteni, oldani.

Csak kínos egysorosok vannak. Ezek nem viccesek. Nem mellesleg abból a minimális intellektuális utazásból (amik a probléma megoldásából adódnának) is kizökkentenek ezek az egysorosok.

Mit szeretett volna ezzel elérni? Mit akart írni ezzel Andy Wier? Hard sci-fi-t? Egy sci-fi paródiát? Karakter-drámát? Mit? Úgy érzem, több alzsáner határán mozog, de egyikhez se akar elköteleződni, nem lépi át a határt, hogy akkor ez lesz.

Az, hogy az asztrofág szinte mindenre jó, abba inkább nem is megyek bele, talán ez még a fikció részébe beleférne.

Pedig a vége nem lett volna annyira rossz, de sajnos egyáltalán nem ütött, mert valahol tudtam, hogy Grace nem fog meghalni. A probléma, miszerint az, hogy a taumőba nem csupán nitrogén-rezisztens lett, hanem a xenoniton is képes már átmenni, elbújni, picit hihetetlen, mármint hogy ennyit fejlődött, ennyire drasztikus a mutáció alig pár nap alatt.

Számomra csalódás volt a regény mind mérnöki szemmel, mind sima olvasóként. Nem volt feszültség, pedig konfliktus volt. Nem éreztem a téteket, mert az író leginkább mondott, mintsem mutatott, az írói eszköztárat alig használta. Az írásmód nagyon egyszerű, akár egy faék. Nem volt feszültség, mert mindent elviccelt.

De igen, lehet mondani, megkaphatom a többi olvasótól, hogy „Andy legalább alkotott valamit. És te? Ha ennyire jól tudod, akkor csináld jobban!”.

Nos, Kihívás elfogadva.