– Szálem alejkum!

– Alejkum szalam – viszonozta magas, ám annál testesebb társának az üdvözlését. A felkelő nap fénye bántóan megcsapta szemét, ahogy ajtót nyitott. Nem fogtak kezet, hanem egymás jobb vállára tették kezüket, majd fejükkel biccentettek. – Szedjük össze a többieket! – Szó nélkül kinyitotta a szürke, kopott festésű, a B oszlop mögött néhány golyónyomokkal tarkított Ford Ran-ger ajtaját a nagydarab vékonyabb bajtársának. – A táskát ne felejtsük itt!

– Rendben, adom. – Oda nyújtotta a szintén kopott, láthatóan sokat használt laptop táskát. A vékony magá-hoz szorította és oly erősen fogta, mintha egy szem fiát tartotta volna karjai közt. Elindultak.

Lehúzott ablakkal közlekedtek Bidu utcáin, ám a reggeli forróságot ez sem enyhítette. A nagydarab szor-galmas kisdiákként törölgette le homlokáról a sós víz-cseppeket, közben nézte az ébredező lakókat, ahogy el-kezdik napjukat az agávékkal megtűzdelt, hullámzó sivatag-tengerrel körülvett városkában. Mindenki a szoká-sának megfelelően cselekedett, kivéve a Fordban ülőket. Még két embert szedtek fel, köztük csak egynél volt egy nagyon hasonló laptop táska. Siettek.

Bidutól nem kellett sokat autózniuk, hogy elérjék az izraeli-palesztin határt. Előttük és utánuk is hosszú ko-csisor állt. A várakozás egyre feszültebbé tette az autóban ülőket, kivéve a vékony férfit az anyósülésen, aki végig simította kezével hosszú, őszülő szakállát, mintha csupán egy macska ült volna az ölében. A határőr intett a kezével. Végre ők jöttek az ellenőrzésben.